Vidéki kaland

Otthon ültem kis szobámban, néztem az őszi esős várost. November eleje volt, igazi ősz, hűvös, szeles, ahogy annak illik lennie. Szakítottunk Zoéval, valahogy nem passzoltunk. Tavasszal jöttünk össze valójában - azelőtt még a gimnáziumban voltunk együtt egy kis ideig, amit 10 év után egy véletlen találkozás során felújítottunk. Zoé ide is költözött hozzám, és sokáig minden nagyon jó volt, de aztán az anyagi gondok jöttek. Zoé művész lélek, festeget, de egy képét sem sikerült eladnia. Több mint egy éve azért költözött egy Isten háta mögötti tanyára, hogy fessen. Ott a körülmények miatt ez nem sikerült neki, többet dolgozott fél év alatt mint addigi életében. Pasija rosszul tartotta, keményen dolgoztatta, onnan mentettem meg egy esős tavaszi napon. Azóta lakott nálam, felállítottunk a szoba egyik sarkában a festőállványt, amit amikor egy hete összecsomagolt, nálam hagyott azzal, hogy nem tudja most magával vinni, "őrizzem meg neki, légyszi". OK, mondtam neki ha nagyon nem bírja festés nélkül akkor visszajöhet, ingyen használhatja műteremnek a szobát, amúgy is kell fűteni, engem meg nem zavar, szerencsére a festés csendes. Elnéztem ahogy nyáron egy átlátszó felsőrészben és egy pici kis bugyiban festett, szerintem élvezte ahogy nézem és megkívánom. Gyakori eset volt hogy úgy festékes kézzel estünk egymásnak, alig tudtam lemosni magamról.

Nyáron főleg alkalmi munkákból éltünk. 2 hónapra beálltam csomagolónak egy élelmiszer feldolgozó céghez, ahol a főleg keletről érkező zsákos nyersanyagokat porcióztuk kilós, negyedkilós, 10 dekás és még kisebb zacskókba, amit a nők aztán címkézgettek. Ezalatt a 2 hét alatt átemeltem úgy másfél-két tonnát a barna cukorból, kókuszporból, különféle lisztekből, magokból. Betöltöttem kb. 5 hektó olajat, szójaszószt, szirupot a garatba. A végére már egészen kicombosodtam, de egy rossz mozdulattal meghúztam a derekamat, és a következő 2 hétben fel sem tudtam kelni. Lehet ennyi kellett csak, hiszek a sorsban és a végzetben. Jobb is hogy hamar abbahagytam, mert apám a "nagy" Somogyi Ferenc kitért volt hitéből - ami kimerül egy vasárnapi templom látogatásban - ha megtudta volna, hogy Zoli fiacskája fizikai segéd - még csak nem is betanított - munkás valami egerekkel teli raktárban.

Akkor már nem voltam érzelmileg mély kapcsolatban Zoéval, érett a szakítás. Egy délután egyszerűen hagytam magam egy monoton, unalmas és fárasztó fizikai munka levezetéseként elcsábítani Erzsitől, a 40 feletti molett festett szőke nőtől, aki állítólag Zsolttal a raktárvezetővel és Janival az éjszakai portással is többször hetyegett már a raktárban.

Zoé festegetett, ami számomra egyre nehezebben volt tolerálható, mivel eleinte csak a kis szoba egyik sarka, majd egyre nagyobb terület volt tele az állvánnyal, a "félkész" képekkel, táblákkal amin kinyomott olajfesték tubusok gyűltek. A képei olyanok voltak, mintha csak zöld, kék és sárga festéket lehetne kapni, szinte minden képe csak ezekből a színekből állt. Főként tájképek, tenger, helyek, tó, mező, ember egyiken sem. Zoé a "meg nem értett művész" sértődöttségével fogadta, mikor megjegyeztem, hogy szerintem jobban el lehetne adni olyan képet, amin ember is van, például egy portré, vagy akt. Lehülyézett, hogy én nem értek hozzá. Lehet hogy tényleg nem, de így sem adott el egy képet sem, ezért egyre szűkösebben jöttünk ki a fizumból, amiből a napi betevő sörön kívül festék kellékeket vettünk. Piszok drága a vászon is, az olajfesték is, a jó ecsetekről ne is beszéljünk.

Lassan egyetlen közös pontunk a szex is kezdett unalmassá válni, különösen akkor volt hiányérzetem, mikor vacsora helyett voltunk együtt, és nem adott már annyit mint akkor ott a tanyán. Nem mondom, szép dolog hogy huszonévesen megunja egymást két fiatal fél év után, mert ha teszem azt 20 évnyi házasságnál történik ilyen, az hagyján. Nagybátyám mondta - aki igen nagy kujon volt - hogy "édes fiam egy nővel vagy működik a kémia és akkor jó vele lenni, vagy nem" Úgy látszik Zoéval nekünk nem működik.

Sajnálom, mert amikor éppen volt miből, akkor egészen jól főzött, és most hogy itt ülök egyedül 20 deka lecsókolbász, paprika, paradicsom és kiló krumpli társaságában, magamra hagyva hiányzik. Ki fogja nekem ebből a paprikás krumplit megfőzni?

Mi lehet vajon most vele? Azt mondta, hogy vissza megy a szüleihez, illetve már csak az anyja él, valahol a 18. kerületben van egy házrésze. Gondolom ott most elvannak, csak azt nem értem a festő állványt és kellékeket miért nem tudta elvinni, ott aztán festhetne amennyit akar. Talán visszajön, és ez egy kapocs még velem, talán még nem veszett oda minden. Ki tudja.

Jön a tél, feljebb kell csavarni a gázkonvektort. Ilyenkor sokat eszik "FÉG úr", ahogy hívom öreg barátomat, csak a gázszámla ne jönne. Munkát kell keresnem, mert elfogyott a pénzem. Minden nap megveszem az Expressz újságot, és végig olvasom a "munkát ajánlunk" rovatot. Mivel telefonom nincs bekötve, ezért az utcáról szoktam telefonálni, de lehet hogy sokáig gondolkodom, mert amikor hívom, addigra rendszeresen "betöltik" az állásokat.

November közepén felmentem anyai nagybátyámhoz, Károly bátyámhoz, aki "most még utoljára" megszánt és adott 5000 Ft-ot fodrászra. Megígértette velem, hogy nem piára költöm. Ha nem is piára de fűtésszámlára, mondtam. Arra gondoltam, hogy mégiscsak le kellene mennem Marci barátomhoz vidékre, ott legalább van tér, szabad levegő, és nagyon olcsó pálinka. Kemény, férfimunkák, és az igazi természet, a föld közelsége. Úgy éreztem november végén, hogy nem bírom tovább ezt a szutykos, züllött várost, ami engem is azzá tesz. Hiányzott a csend, és az hogy, ameddig a szem ellát csak mező, erdő és a kék ég. Megírtam neki (postán maradó) hogy 1 hét múlva meglátogatom, remélem megkapta. Nem akartam még egy telet Pesten kihúzni, így december elején vettem egy vonatjegyet Szegedre. Túl sok mindent nem vittem magammal, néhány meleg ruha, csizma ami kell a télhez, bár fogalmam sem volt arról, hogy milyen a tél egy tanyán, és betettem a hátizsákomba egy kis naplót amit majd vezetek.

Marcival az egyetemen ismerkedtem meg, ő egy fél évvel tovább járt az orvosira mint én, de már akkor tudta hogy nem lesz orvos, hanem le akar vidéken telepedni, és ott majd gazdálkodik. Leveleztünk is pár évig, annyit tudtam róla, hogy Szatymazon van egy gazdaság, azt vette ki bérletre, amúgy is parlagon állt volna. Még másfél éve is írt, megadta a címét, írta hogy van hely bőven, ha elegem van Pestből, akkor leköltözhetek hozzá. Tavasszal leutaztam Laci (volt) barátomat meglátogatni Helvéciára a tanyájára, de csak pár napig tartott - onnan szöktettem meg Zoét. Hát tehetek én arról, hogy rám kattant a nő? Amúgy maradtam volna. Amit ott elmulasztottam, azt majd bepótolom Szatymazon. Ezekkel a gondolatokkal szálltam fel a szegedi vonatra. A vonaton jól fűtöttek, ez már nagy pozitívum volt a lakásomhoz képest, igaz, hogy 1 óra késéssel indult, ami időt ki is használtam arra, hogy ledöntöttem két Unicumot a büfékocsiban. A kupéban szemben ült velem egy középkorú nő - nem tudom miért, de valahogy vonzom ezeket a nőket, pedig nincs a homlokomra írva hogy erősen potens és intenzív nemi életre vágyó kalandor.

A nő - mint később megtudtam Maya volt a neve - egy darabig csak nézett feketével vastagon körülrajzolt szemével, majd elővette az alufóliába csomagolt óriás szendvicsét és majszolgatni kezdte. Mivel éhes voltam sóvárogva néztem, ahogy eszik, tényleg csak azért, nem mást akartam, majd Maya megkínált és beszédbe elegyedtünk. Nem húzom a dolgot, az lett belőle, hogy egy óra murva a büfékocsiban üldögéltünk - még jó hogy nem vettem feleslegesen helyjegyet - és a csalódásról beszélgettünk. Maya elmesélte, hogy énekesnő, hárman vannak az együttesben, illetve voltak, mert Gáspár a dobos lelépett, otthagyta Mayát és az együttest is egy lengyel táncosnő miatt, azóta már az északi tengernél dobol egy szálloda éttermében. Amúgy Maya és zenekara - a billentyűs még meg van - haknizni szokott esténként bárokban, ha van felkérésük, ami mostanában nem nagyon van.

Kiderült, hogy 2 hónapja nem volt már senkivel, ami nála 14 éves kora óta nem fordult elő. Ekkor már a lábfejét az ágyékomnak nyomta az asztal alatt, amit felkérésnek vettem. Mivel meg is érkeztünk Szegedre, és a vonaton nem maradhattunk nem volt mit tenni felmentem Maya albérletébe, ahol közösen lakott Lajossal a homokos zongoristával. Lajosnak bemutatkoztam, aki megígérte, hogy nem fog leskelődni, pedig szívesen megnézne magának, mondta rám kacsintva. Majd hozzá tette, hogy nyugodtan intézzem el Mayát, ami végre helyre teszi, mert már nem lehetett vele bírni. Megtettem hazafias kötelességemet, amire végül Lajossal megittuk az áldomást - Kanizsai világossal.

Összeszedtem magam és eltakarodtam a lepukkant szegedi lakásból, ismét egy élménnyel, egy tapasztalattal lettem gazdagabb. Kimentem a buszpályaudvarra, ahol kérdezősködtem, hogy melyik busz visz Szatymazra. A 3-mas állomáson várakoztam, és közben pont feltűntem, útjában voltam két sunyi képű romának. Szó szót követett, hogy hová, oszt meg minek jöttem ide és már kaptam is az első ütést, hátulról a fejemre, amit nem tudtam kivédeni, mert nem számítottam rá. Hirtelen a környéken várakozók eltűntek, nehogy segíteni kelljen, így magamra és a két erősködő fiatalra maradtam. Az egyiket térden rúgtam, hogy megreccsent, a másik belefordult a csontos öklömbe, a bőröm és a roma orra felrepedt, így jajveszékelve, káromkodva menekültek.

Elmentem a busz restibe, egy pálinkával oldottam a feszültséget, és fertőtlenítettem a sebet. Szerencsére nem késtem le a szatymazi buszt, ami napjában csak kétszer ment, különben vissza kellett volna mennem Mayához éjszakázni, aminek gondolom nagyon örült volna.

A Szatymaz felé tartó buszon ülve azon gondolkodtam, hogy mi a fenének jöttem el, hideg is volt, már sötét is, én meg mentem a semmibe. Lehet hogy Marci már nem is lakik itt, lehet nem is ment a postára a leveleiért, lehet már nem is él, mert pálinka helyett véletlenül permetszert ivott, vagy mit tudom én, annyi minden történhet egy vidéki gazdaságban. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, bámultam ki a busz koszos ablakán, néztem a fénylő, vizes aszfaltot, és próbáltam kideríteni, hogy mikor érkezetünk meg, mert túl messze nem lehet. A sofőr lelassított, nagy szuszogva megállt egy viszonylag világosabb helyen, majd hátraszólt "fiatalember, megérkezett".

Leszálltam, és egy kietlen faluszéli, bedőlt oldalú buszváró mellett találtam magam. Szerencsémre, vagy ennek ellenkezőjére ott ált egy rendkívül részeg helyi bácsika, fején kinyúlt svájcisapka, mindkét kezével álló kerékpárja kormányába kapaszkodva, mintegy azon lamentálva, hogy melyik irányba dőljön el. Illedelmesen megszólítottam, arról érdeklődve, hogy merre találom a Kossuth utcát. Lassan jutott el az öregig a kérdés, mintha az egész helyszín mézbe esett volna. A mozgása, és a válasza is kivárhatatlanul lassú volt. Két sarokra onnét, mutatta, s emiatt majdnem feldőlt kerékpárostól.

Megköszöntem a szívélyes útba igazítást, és elindultam a sötét utcában. Közeli és távoli kutyaugatások, némelyik morogva csapódott a léckerítésnek, bennem ismeretlen betolakodót szagolva.

Hamarosan rákanyarodtam a Kossuth utcára, s megérkeztem Marci általam utolsónak ismert címéhez a 7-es számhoz. Pesti ember lévén a kapucsengőt kerestem, de ennek nyoma sem volt, ellenben egy fehér hosszú szőrű, talán kuvasz kezdett mély ugatásba. Ajtónyikorgás, majd a házból elő csoszogott egy hatvan év körülinek látszó néni. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy mi járatban jöttem Pestről, Marci barátomat keresem.

Ó, hát kár volt ezért ide fáradnia, mondta a néni, már régen továbbállt, csak fél évig lakott nála, hej de jóvágású fiatalember volt, mosolygott, és még csettintett is a nyelvével. Sajnos azt nem tudta megmondani merre ment tovább. Megköszöntem, és már mentem is volna vissza, mikor rám szólt, hogy ugyan, most akkor hol fogok aludni. Kiderül, hogy busz aznap már nincs is, amit azért sejtettem, és itt ugyan nincs kiadó szoba. Nem kéne az éjszakát az esőben töltenem. Beinvitált a házikóba, ahol egy szoba, konyha, kamra volt, megkínált házi borral, elmesélte, hogy ezt még Marcival együtt fejtették. Kiderült, hogy nem hatvan, csak 50 éves, az is csak lesz jövő hónapban, a fogsorát éppen javítják, mert eltörött, így 2 hete csak kását eszik, azzal is megkínált a bor mellé. A beszélgetésből kezdtem rájönni, hogy Marci ágybérleten lakott nála, néha jó szolgálatot is téve az özvegyasszonynak, cserébe koszt kvártélyt kapott. Utalt arra is, hogy ha fáradt vagyok, már veti is az ágyat, fűtés ugyan nincs a szobában, de majd egymást melegítjük, s újra csettintett a nyelvével.

Gyorsan lezajlott a fejemben, hogy valami hasonló történhetett Marci barátommal, mikor ide érkezett. A falu fehérmájú özvegyasszonya rögvest szemet vetett a magányos fiatal idegenre, úgy mint most rám.

Megköszöntem a bort és a tájékoztatást, és menekülőre fogtam az irányt. Gyorsan felálltam és már fogtam is a kilincset. A néni jajveszékelve sorolta azt a sok bajt, ami velem történhet, hogy most elmegyek, az éjnek évadján, itt a világ végén. Köszöntem az aggódást, de nem maradtam, és futólépésben sittem a kapu felé, ami be volt zárva. Ez nem volt akadály abban, hogy meglépjek a boszorkány udvarából, könnyedén átugrottam, még úgy is, hogy ki tudja hányadik pohár bor nehezítette aznap a fejelemet.

Nem akartam én már Marcit megtalálni, csak eljutni minél messzebb a fogatlan boszitól, el messze ebből a faluból. Mentem a főúton Szeged felé. Tudtam, hogy busz már aznap nem jön, így felkészültem a hosszú útra. Végül egy Zuk furgon fékezett és megállt, szerencsére Szegedre ment. Szótlanul ültem, a sofőr az egyik bagót gyújtotta a másik után, s halkan, de annál hamisabban dúdolta a rádióban elhangzó dalokat. A vasútállomáson megköszöntem a fuvart, még vonat is indult, igaz 2 órát kellett rá várnom az éjszakai személyvonatra, ami hajnalra ért fel Pestre.

Itthon aztán szép csendben hálát mondtam azért, hogy túléltem a kalandot, és eldöntöttem, hogy egy darabig nyugton leszek, inkább dolgozom valamit itt Pesten, talán elvállalom azt a kocsmai mosogatói állást, amit Totya ajánlott egy hete. Nem jött be nekem ez a vidéki élet, igaz, hogy csak egy napig tartott, de rájöttem, hogy hiányzik Pest, az omladozó falaival, szűk belvárosi utcáival, a sok emberrel, akik mindig rohannak valahová, miközben megállhatok közöttük, és nézem őket. Itt érzem jól magam, agyő vidék, agyő.