Örök barátság

Sándor és Attila a Kőbányai László Gimnáziumban találkoztak. Első nap, rögtön az évnyitó után, amikor beültek az új osztályterembe, és egy padba terelte őket a sors. Az osztályfőnök Farkas tanár úr bemutatkozása után - magyar és orosz szaktanár - következtek a tanulók. Az óra végére elhangzott a sok név, ki honnan jött. Attila innen a szomszédos kőbányai általánosból, Sándor a kispesti nevelőotthonból. Megdermedt a levegő, először nagy csend, majd sustorgások. Haladtak tovább, de Sanyi érezte, hogy emiatt nem ő lett a kedvenc.

Engem nem érdekel, hogy intézetis voltál, mondta Attila a szünetben, ha nem vagy gengszter. Lehetünk barátok.

Úgy nézek én ki? mondta Sanyi, aki kicsi, vézna srác volt. Bicegett. Hol a jobb, hol a bal lábát húzta, egyikre sem tudott igazán rálépni.

Barátok lettek. Együtt nevettek, viccelődtek, azonos hullámon voltak. Első németórán a tanárnő Frau Fejes kérte a diákokat, hogy írjanak maguknak névjegy táblát, hogy gyorsabban megismerje őket. Sanyi és Atti rövid sustorgás után a következő neveket írta: Knézi Jenő és Gyulai István. A két legnevesebb magyar sportriporter. Frau Fejes az óra végén Jenőnek és Istvánnak szólította a fiúkat, akik alig tudták visszatartani a pukkadó nevetésüket.

Sok közös volt a fiúkban, együtt hallgatták a rockzenét, azonos érdeklődésük a biokémia és a fizika, és még hasonló lányok tetszettek nekik. Az év megerősítette a barátságukat, egyikük kicsit művészibb, a másik inkább olvasottabb volt. Minden szabadidejüket együtt töltöttek.

A második év elején a hosszú nyári szünet után újra örömmel találkoztak. Megbeszélték ki ki hol nyaralt, lett-e barátnője. Nem lett, korai volt még. Beálltak az iskolarádióba rádiósnak, együtt szerkesztették a hétfői műsort. Az Ország Világ, Tükör és néhány napilap volt a forrás, és együtt jártak a kőbányai könyvtárba is. A felolvasott cikkek közötti átvezetésnek heavy metal szólt, formálódjon csak a középiskolások zenei ízlése. Tavasszal mindkét fiú vett egy kismotort, de nem egyformát, itt ezt ott azt lehetett kapni. Orosz volt mindkettő, nagy különbség nem volt, hol egyik, hol másik robbant le. Együtt tanulták meg hát szerelni is, káromkodni is, bár ebben Attila nagyobb tapasztalattal rendelkezett. Atilla sokat olvasott, amerikai irodalmat, sci-fit, Sanyi inkább a képes könyveket, műszaki, magnós és autós könyveket szerette, de egymásnak kölcsön adva merítettek a másik kedvenceiből is. Vonnegut, Heller, Merle, Asimov, Nemere és a Galaktika havilap.

Sándor rajzolt, festett, tervezett, és remekül verselt. Színészi képességekkel tudott előadni, ezzel és vidám, vicces kedvével, humorával emelkedett ki az osztályban. Attila mindent tudott, hatalmas lexikális tudása volt az északi mitológiától a vikingekig, a középkortól a modern politikáig. Még orosz irodalomban is járatos volt, pedig a 80-as években közutálatnak örvendett minden ami orosz volt.

A két fiú kiegészítette egymást, de ellentétek voltak, és ezek a jegyek egyre erősödtek. Kezdtek veszekedni, sok nézeteltérés tette próbára a barátságot. Sanyi inkább a biokémia, Atti a biofizika iránt érdeklődött, és így tervezték a továbbtanulást is. Együtt mentek Húsvétkor meglocsolni az álom nőt Andit, ahol a kis iszogatáson túl nem történt semmi. Nyáron már együtt mentek motorral a Velencei-tóhoz, együtt javították hazafelé a besült dugattyút.

Harmadikban szeptemberben mentek buszos osztály kirándulásra, együtt rúgott be Sándor és Attila először, majd el is kezdtek hetente egy kőbányai sörözőbe járni beszélgetni.

Egyre kevésbé tanultak, és egyre többet jártak az iskola mellé. Attila bekerült a "negatív csoportba", ahogy az osztályfőnök nevezte. Sándort szerette és kiemelte a jók közé a kitűnő versmondásai és addigi szorgalma miatt. A barátság jóban rosszban elindította az addig jó tanuló Sanyit is lefelé, s hamarosan - Farkas tanár úr nagy csalódására - ő is a rosszak közé tartozott. Szakadt farmer, hosszú haj, rocker kinézet, cigaretta, sörözés, motorozás és rock koncertek. Külsőleg hasonló, de belül két különböző. A barátság miatt Sanyi bevállalta a számára nem annyira tetsző értékrendet. Bukdácsolva jutottak el az érettségi évébe.

Minek tanuljunk, kinek? Ki akar itt tudós, vagy kutató lenni? Mondta többször is a nagyhangú Attila. Hát Sándor, ő akart, de ezt már nem merte felvállalni, mert ciki volt. Szép csendben dédelgette álmát.

Csak legyen meg az érettségi, majd elmegyünk melósnak, és degeszre keressük magunkat, mondta Attila. Sándor, a vézna, beteges hogy tudott volna fizikai munkából élni? Mégis csak tanulni kellene. És ezt felmérve csendben elkezdett tanulni. Az érettségi előtt pár héttel. Titokban.

Neki jól sikerült a felvételi vizsga, Attilának nem, hiszen nem is készült. Az eredmények megérkezése után kiderült, hogy Sanyit felvették egyetemre, biokémia szakra, Attilát sehová.

Áruló vagy! Te tanultál! tört ki belőle.

Nem, én nem, szerencsém volt védekezett Sanyi.

De te adtad be a jelentkezésed, nem? Azt mondtuk nem tanulunk tovább, megyünk melózni

Én tovább akarok tanulni, biokémikus leszek mondta Sanyi.

Szóval ennyit ér a barátság? fejezte be a vitát Attila.

Nyáron még együtt mentek az iskolai táborba, de már sokat veszekedtek. Attilának fájt az árulás, Sándornak fájt az erőszakosság. Egy vörös borozós estén megint előkerült a téma.

Emlékszel Sanyi? Örök barátságot fogadtunk még másodikban.

Igen, és én úgy is gondoltam, szerintem maradhatunk barátok. Béke? kérdezte Sanyi.

Átölelték egymást, egymás vállát átkarolva énekelt a két cimbora. A csalfa nedű széppé teszi a csúnyát, feledést hoz a léleknek, egy ideig. Aztán az úgyis visszajön. Csalóka fájdalomcsillapító, ideig óráig hat csak.

Sándor ősszel elkezdte az egyetemet. Új barátokat talált, hasonló gondolkozásúakat, olyanokat, akik akarták vinni valamire az életben. Akik kutatók, feltalálók akartak lenni. Attila elment a metró építkezésre, alagútba, keszonba. A napi kemény munka megedzette, megváltoztatta. Ősszel az Ádám sörözőben találkozott a két barát, tatár bifszteket ettek, hozzá sok sört. Újra előkerült a tanulás és a munka témája, újabb vita kerekedett, mindketten elítélték, lenézték a másikat azért amilyen irányban éppen tartottak.

Tudod mit - tört ki végül Attila - menj a picsába hülye eminens, nem is akarlak többé látni! Nem érdekel, hogy mit tanulsz, milyen kutató, vagy bármi lesz belőled. Én az élettel együtt evezek, és meg is fogok élni, önállóan fenntartom magam, te meg szarakodjál a hülye egyetemeden.

Sándort bántották a kemény szavak, tántorogva felállt, az asztalra borította pénztárcájából az összes pénzét, 86 Ft 70 fillért - remélem elég lesz a borravalóra is. Sok sikert barátom - köszönt, és kisétált a sörözőből. Sokáig sétált a körúton, az esős éjszakában, tisztult a feje, cikáztak a gondolatai, érzelmei, és tudta, hogy most elveszítette öröknek hitt barátját.

20 évvel később az érettségi találkozón találkoztak újra. Attila építésvezetőből építési vállalkozó lett, egy kis cég társtulajdonosa. Pomázon fejezték be családi házukat, ahol 3 gyermekével és feleségével látszólag jó módban, jól és kényelmesen éltek. Sándor az egyetem elvégzése után Egerbe került a Nemzeti park igazgatóságra, ahol biológusként dolgozott, közalkalmazottként. Egy kis, egyszobás bérlakásban élt egyedül Felsőtárkányban, minden idejét a munkájának, a természetvédelemnek szentelte. Nem volt senkije és semmije, a hazai veszélyeztetett madárfajok kutatása volt a hobbija, hű és örök barátja Foltos, a német vizsla volt.