Megtört atyai szív

Radványi Ernő már 27 éve dolgozott a Szabványügyi Hivatalban. Megbízható, szorgalmas munkaerő volt. Gyakornokként kezdte, majd szép lassan lépdelt felfelé a szamárlétrán.

Amikor még a 70-as években belépett a hivatalhoz, akkor ő volt a legfiatalabb az Engedélyezési Főosztályon, amit azóta néhányszor átneveztek, átszerveztek. Ernőt is áthelyezték több alkalommal, mégis a 27 év alatt csak egyszer költözött át az épület első emeletéről a harmadikra. 16 éve ült ugyanabban a szobában, ugyanott az ablak mellett, ahol gyakran nézett ki, pihentette, tornáztatta elfáradt szemeit.

Ernő házas ember volt, tisztes, becsületes házasságban élt feleségével, aki tanárnő volt. Egy felnőtt fiúk volt, akinek gyermek kora óta mindent megadtak, gondozták, szerették, támogatták amikor szüksége volt rá, sőt még azon túl is. Boldizsár elkényeztetett gyerek volt, egyke, aki ahogy növekedett egyre több pofont kapott az élettől, amihez nem volt szokva, amitől óvták, védték amíg lehetett az aggódó szülők. A középiskolában már alig tanult, inkább lógott az osztálytársaival, éjszakákon át bulizott, ilyenkor hajnalban ért haza, s addig aggódó szülei egy szemhunyást sem tudtak aludni, minden neszre riadtak. Végül sikeresen leérettségizett, de egyetemi továbbtanulásról nem akart hallani. Majd lesz valahogy mondta. Eddig is megéltem a szüleim segítségével, biztosan így lesz ez a jövőben is, hiszen apa jól keres a Hivatalban, és nagy ember, mondogatta barátainak.

Hogy Radványi Ernő mennyire volt nagy ember van sem, azt mindenki maga eldöntheti. Csoportvezetői szintig jutott a hatalmas hivatali szervezetben, 8 embernek volt a főnöke az Építőipari Szabvány Engedélyezési csoportban, de felette is volt még 3 szint a Hivatal elnökéig bezárólag. Boldi fia viszont csak azt látta hogy mindennap szépen bemegy a munkahelyére, hogy főnök, este mesél a munkáról, kollégákról.

Amikor véget ért a nyár, és eljött a szeptember Boldizsár elkezdett otthon unatkozni, és lassan lassan munka után nézett. Apja segített neki ebben, megkérdezte a barátokat, ismerősöket, de nem találtak megfelelő állást. Volt néhány helyen bemutatkozni, de nem tetszett meg neki egyik sem. Apjának eszébe jutott, hogy hátha találnak a fiúnak egy gyakornoki állást a hivatalban. Gizella a felesége ellenezte ezt, nem jó az ha a gyerekkel együtt dolgoznál papa, akkor hogyan lesz majd önálló, kérdezte. Ugyan drágám, felelte Ernő, hiszen én csak a munkát szerzem meg neki, onnan önállóan kell dolgoznia. Járt-kelt az osztályok között, beszélt a vezetőkkel, a személyzetissel, és sikerült Boldi fia számára találni egy kis álláshelyet a vizsgálati laborban, mint labor eszköz kezelő gyakornok. Ebben a laborban vizsgálták, tesztelték a szabványosításra benyújtott építési anyagokat, eszközöket. Ernő és fia nem egy osztályon dolgoztak, nem is lett volna szerencsés, mégis mivel a hivatalban ismert volt a Radványi név hamar kiderült és elterjedt hogy Boldizsár bizony Ernő fia.

Szeptember közepén megkezdte a munkát, első héten szépen be is tanult, rendben bejárt. Együtt ebédeltek apjával, aki boldog volt, látva fia arcán az örömet, hogy végre dolgozik, hogy hasznos ember lesz immár ő is, sőt ami pénzt kap majd érte félre teszi, és elutazik belőle külföldre. Ilyen tervei voltak Boldizsárnak.

Október közepe felé elkezdett a fiú késni, egyre később érkezett be a munkába, de főnöke a laborvezető nem szólt komolyan ezért, és Boldi mindig ki is tudta magyarázni. Ernő és Boldi gyakran jöttek-mentek együtt a folyosón, ebédeltek, kávéztak a vállalati büfében, ebédlőben. A fiú egyre inkább elhanyagolta magát, a ruháját, a haját, ami apjának kezdett kellemetlen lenni, hiszen ő mindig is vigyázott arra, hogy ruhája rendes, ő maga ápolt legyen. Így ismerték őt kollégái, így egyre nagyobb kontraszt volt mellette a fiú.

Boldizsár novemberben kihagyott pár napot, majd decemberben ismét, betegségre hivatkozva. Munkája mellett egyre többet járt a büfébe beszélgetni, vagy kiment a hivatalból, volt hogy több órát kint volt a városban, és úgy ment vissza. Aki kérdezte annak azt mondta hivatalos ügyet intézett.

Januárban leült vele a csoportvezetője beszélgetni, hogy nem lesz ez így jó, mert neki az a feladata hogy időben beérjen, és akinek szükséges annak kiadja a műszereket, tehát rendelkezésre kell állnia munkaidőben. Boldizsár bólogatott és megígérte hogy így lesz. Ernő is beszélt a fiával, aki lerázta azzal hogy ne szóljon bele, nem ő a főnöke. Ernő aggódva és lesújtva érezte magát. Ő annak idején nem így kezdte a munkáját. Saját maga kereste meg a helyet egyetem után, maga dolgozott meg azért hogy elismerjék, lett tiszteletben álló törzsgárda. Most a fia meg félvállról veszi a feladatot, nem vállal felelősséget, kikerüli a munkát. Apja már már meg is bánta hogy oda vitte.

Februárban újra kimaradozott a fiú, végül már csak délutánokon ért be a munkahelyére, sőt volt egy hét amikor nem is dolgozott betegség miatt bár erről orvosi papírja nem volt. Amikor újra bement főnöke kérte az igazolást amit nem tudott adni, elmesélte hogy olyan beteg volt hogy az orvosik sem tudott elmenni. Ezalatt apjánál érdeklődött felőle a laborvezető, apja persze védte őt, falazott, mit tehetett volna. Utolsó figyelmeztetés ként beszélt a fiúval a főnöke, hogy szedje össze magát, amit ő mag is ígért, és 2 napig bejárt viszonylag rendesebben. Aztán ismét nem jött be,. csak délután. Ernő ideges volt, a fiú főnöke is, hiszen megbeszélték, hogy nem így lesz, és megint csak Ernőn keresték a gyereket. Az apa próbálta újra védeni, hogy valami közbejöhetett, és eszébe sem jutott hogy Boldi ezalatt a moziban ül, és esze ágában sincs bejönni.

Az emberek elkezdtek beszélni, pletykálni, hogy bezzeg neki meg van engedve, szemet hunynak, mert a Radványi fia. Megmondták, amikor idejött, hogy nem lesz jó vége, és tessék, a gyerek minden megenged magának, csak mert egy főnök - aki nem is olyan magas pozícióban az - fia. Elkezdték többen is fúrni, panaszkodni rá, amíg az apja milyen rendes ember ez a srác csak lóg, alig van bent, hogy lehet az hogy elnézik.

Betelt a pohár, még fél év sem telt el a belépés óta, de megelégelte az egész labor és vizsgálati osztály. Ráadásul kiderült hogy Boldi matricákat tett el, amikre a mérési eredményeket kellett volna írni, ezen kívül többen is látták, hogy teát, cukrot, és snacket lopott a büféből késő este amikor az már nem volt nyitva. A Labor osztály vezetője felkereste Ernőt a szobájában és hosszasan beszélgettek. Ernő védte a fiát, félreismeritek őt, mondta, szeret itt dolgozni, meg fog változni. Erről már beszéltünk vele, mondta Szatmári Feri, az osztály vezetője. Megígérte többször is, és látod nem és nem. Sajnos nem tarthatjuk itt, mert az emberek már így is beszélnek, és elmesélte azokat amiket az ügyről, az apai hátszélről mondogatnak.

Radványi Ernő lesújtva érezte magát, de még egy esély, kérte Ferit. Nem Ernő, nem megy tovább. Ahogy beér beszélünk vele.

Boldizsár fél 3 után ért be, vígan fütyörészett a folyosón. A laborban már vártak rá. Szatmári Feri felkísérte a Személyzeti Osztályra, ahol a személyügyi vezető elővett egy papírt, amire ki volt gyűjtve pontosan sorban, hogy melyik napon mikor ért be Boldizsár. Elé tolta a papírt. Mivel magyarázod ezeket, kérdezte keményen, szigorúan. Beteg voltam, mondta a fiú, amúgy is azt mondta a csoportvezető, hogy mindegy hogy mikor érek be csak a munka el legyen végezve. Hogy lenne már mindegy? csattant fel Szatmári, hát ez demoralizáló a többi dolgozó számára. Csak nem gondolod, hogy neked bármit lehet, mert a Radványi fia vagy? A két osztályvezető felváltva sorolta, hogy milyen káros ez a munkamorálra, részrehajlás, kivételezés, és amúgy is már az öltözködése is kirívó. Éppen ezért nem maradhat itt, holnap már be sem kell jönnie. Most ki vagyok rúgva? kérdezte Boldi ijedten. Igen, szedd össze a személyes cuccaidat és távozz. Az e havi béredet a mai napig bezárólag természetesen megkapod. Add le az eszközöket, munkaköpenyt és a személyzetin megkapod a sétáló lapodat. Azzal menj végig a raktáron, a laborban, írasd alá és végül hozd vissza, sorolta a személyzeti vezető.

Boldi szédülve, tántorogva lépett ki az ajtón, amit keményen csuktak be mögötte. Úgy érezte hogy kidobták, bántották, bár belül érezte hogy jogosan. Megrázta magát, úgysem szeretett annyira itt dolgozni. Végig ment a papírjával, mindenhol mikor aláírták elmorzsolták "na végre" vagy "már ideje volt" Boldi most kezdte megérezni, hogy elszúrta, visszaélt azzal hogy sokat engedett meg magának, nem becsülte meg a munkahelyét. Nem jó indulás az életben, ha az embert kirúgják az első munkahelyéről. Szégyenkezve szedte össze a cuccait és ment el, miközben "Isten áldja Lajos bácsi"-t köszönt a portán. Apjától el sem búcsúzott, nem ment fel hozzá a harmadikra.

Nem is baj, hogy így történt, mondta magának a fiú, miközben a villamos felé igyekezett hiszen amúgy is utáltak itt, mert az apám intézte el ezt az állást, hallottam hogy beszéltek a hátam mögött, és én is utáltam őket is meg a helyet is. Nem vagyok én ide való.

Az öreg Radványi ki sem jött aznap délután a szobájából, szégyellte magát, a fia miatt is, és azért is hogy kezeskedett érte amikor idehozta. Két kolléga is felhívta a belső telefonon: "hallottuk mi történt" Ernő alig tudott velük beszélni, könnyeit nyelte, majd kiment a mosdóba és ott zokogta ki magát. Majd a munkaidő végén felvette kopottas zakóját, szépen rendet rakott íróasztalán, ahogy eddig is minden este, betette az üres uzsonnás dobozt elnyűtt barna bőr aktatáskájába, leoltotta az asztali lámpáját és elindult. Hazafelé a villamoson csak kifelé bámult az ablakon és majd megszakadt a szíve, folyt a könnye, és rettentően csalódott volt. Nem értette hogy történhetett ez, miért hagyta őt cserben a fia. Most mit fognak róla gondolni, beszélni a kollégák? Biztosan azt, hogy ő s ilyen ember, és azért nevelte ilyennek a fiút. Mégis csak ő az apja, mitől lett ilyen lusta, lógós a gyerek, ha nem az apjától tanulta. Ezek szerint a Radványi is ilyen? Ezek és ilyen kérdések kavarogtak a fejében, már előre félt az emberektől.

Másnap már az egész hivatal tudta, hiszen az elmúlt 10 évben nem kellett elküldeni senkit, kirívó, egyedi eset volt. Radványi Ernő nem szólt senkihez, érezte, sőt belül hallotta is hogy őróra, róluk az úgy szeretett fiáról beszélnek. Fájt neki minden ami történik, mindenről Boldi jutott eszébe. Szörnyen érezte magát, nem is tudott figyelni a munkájára. Egyedül ebédelt, közben szinte sírt, mikor eszébe jutott hogy régebben még a fiával ebédeltek és milyen jó élmény is volt. Délután hamarabb ment haza, otthon is csak szomorúan nézett maga elé, feleségével nem beszélt. Fia esténként moziban volt, vagy a barátaival sörözött valahol, így vele nem találkozott. A hivatalban még pár napig beszéd téma volt, néhányan megkérdezték Ernőt, hogy most mihez kezd a gyermek. Ilyenkor valahogy elütötte a témát, hiszen ő maga sem tudta, nem beszéltek erről. Csak pár mondatban arról, hogy kezdjen újra munkát keresni. Ernő szíven egyre nehezebb volt, a munkahelyén csak a fájdalom ébredt fel benne újra és újra, amikor az emlékek és a fia neve feltépték a sebeket.

Egy hét telt el az eset óta, majd hosszas gondolkodás, latolgatás után bement a főnökéhez Somogyi Gyulához, és felmondott. Indoklásul csak annyit mondott "belefáradtam".

Radványi Ernő szíve nem bírta tovább a csalódottság fájdalmát, és nem akart többet arra a helyre bemenni ahogy ilyen szégyen érte, ahol azóta megmosolyogják a háta mögött, ahol a fiát ilyen megaláztatás érte. Nem akart többet ezekkel az emberekkel együtt dolgozni. Szobájába visszaérve hangosan zokogott, siratta és gyászolta a 27 évet, amit itt töltött becsületben, de leginkább az utolsó fél évet fájlalta. Összecsomagolt, ahogy Boldi is egy héttel azelőtt, betette a kopott táskájába személyes kis tárgyait, gravírozott tollkészletét, családi fényképet. Folyt a könnye, mikor végig ment a folyosón, nem akart senkitől elbúcsúzni, találkozni, egyedül a portásnak mondta kisírt szemekkel, elcsukló hangon: "Isten áldja Lajoskám"

2015. május

igaz történet alapján